Beérkezett pályázatok

BIRÓ ERNŐ (Kolozsvár /Erdély/Románia)

Rókafarok

Kalotaszeg délkeleti szögletében van egy igen érdekes falu, Magyarfenes. Gondolom azért magyar, hogy a szomszédos Szászfenestől meg lehessen különböztetni. Azért érdekes, mert itt az Árpád-kori templomban a Kolozsvári-testvérek apjának XIV. századi freskóit találták meg, a templom belsejében a vakolat alatt, no meg azért is, mert itt helyi szokás egy fajta lyukas fánkot készíteni, amelyet helyileg mindenki csak rókafaroknak nevez. Jó veresre sül a forró olajban, s ha a kezdete és a vége is meglátszik, valóban olyan, mint egy karikára kunkorodott rókafarok.

A nyár folyamán arra lettem figyelmes, hogy Kolozsváron, az Unió utcában nyílt egy kicsi bolt. Hát ugye, a kicsi boltokat nem igazán veszi észre az ember, csak akkor, ha valami történik körülöttük. Márpedig itt történt. Ahogy megnyílt, hosszú sorok kezdtek megjelenni előtte, a sorban állók pedig mind fiatalok voltak.

Hirtelen arra gondoltam, hogy biztos valamilyen külföldi munkát közvetítő cég nyílhatott ide, hiszen a bolt szélessége az utcafronton mindössze három méter volt. Gondoltam egy íróasztal elfér, s már jöhetnek is a jámbor pénztbehozó emberkék, akiknek egyetlen vágya, hogy külfölgdön dolgozzanak. Különben csodálkozva tapasztaltam azt is, hogy honfitársaim, amilyen lusták idehaza, akkora buzgalommal szedik az uborkát, hordják a maltert, vágják a csirkét vagy ültetik az epret odakinn, mindha ott a beszívott levegőben lenne a serénység, idehaza pedig ugyanott maga a lustaság.

De hogy a sor sehogyan sem csökkent, sőt napról napra újra és újra megjelent, visszaidézve a harminc évvel ezelőtti, régi sorokat, gondoltam megfigyelem egy kicsit jobban az esetet. Mindenesetre az első dolog ami feltünt, hogy a sor viszonylag gyorsan halad, a második, hogy a sorbaállók egy-egy kis dobozzal távoznak. Végül is a cégér nem mondott semmit, csak úgy ki volt rakva angolos felirattal.

Egyik este későig voltam a központban s lévén, hogy a haza irányú buszmegálló pont az átellenes oldalon volt, újból szemem elé került a kis bolt, csakhogy most a változatosság kedvéért zárva volt. Szabálytalanul átszaladtam az úttesten, hogy közelebbről szemügyre vegyem a csodát, s hát érdekes módon semmi különöset nem tudtam felfedezni az üvegablak mögött, talán mindha egy konyhagép lett volna, tisztán, rendezetten a szűk helység közepén és az ablakon csak egy tábla, hogy: ZÁRVA.

Visszamentem hát a túloldalra, ugyanolyan szabálytalanul, s eltökéltem, hogy másnap végére járok ennek az állandó-soros csodának. Délelőtt ott szálltam le a buszról és elindultam a bolt irányába, amely előtt a sor ugyanolyan kitartóan szorongott, mint eddig. Meglátom a sorban az egyik ismerősőmet, akivel történetesen Magyarfenesen ismerkedtem meg, a helyi vendéglőben úgy, hogy pont egy adag porcukros rókafarokra hívott meg annak idején.

- Szervusz Pista.

- Szervusz. Mi járatban vagy errefelé?

- Hát én munkába, de te miért állsz itt ebben a sorban?

- Hogyhogy miért, hát rókafarkat venni!

- Miért, itt rókafarkat árulnak?

- Igen azt!

- S minek ez a nagy sor, hát csak nem lett ekkora szenzáció a magyarfenesi rókafarok Kolozsváron?

- Dehogy nem, ezek értik a módját, nem porcukorral árulják ám a rókafarkat, hanem tizenkét féle öntettel lehet megrendelni, egyik finomabb mint a másik.

- Jó, jó, de ettől még nem kéne ekkora legyen a sor, elvégre a belvárosban több mint százféle szörpös, palacsintás, pereces, fagylaltos van, nem is beszélve az önkiszolgálókról, a vendéglőkről, a büfékről és a cukrászdákról.

- Nem kéne, nem kéne, csakhogy itt mégis sor van!

- Hát mi ennek a titka, mikor ennek a boltnak nincs is rendes utcai reklámja?

- A titka nagyon egyszerű! Aki ennek a boltnak a Facebook-oldalán posztolja magát arcképpel és a rókafarkakat tartalmazó nyitott, tele dobozzal, és kap legalább ötven like-ot, azok között hetente kisorsolnak egy Samsung Galaxy S6-os mobiltelefont, és harminc doboz újabb rókafarkat, amelyeket az e heti érvényes kassza-bonnal lehet kiváltani. Én is nagyon várom, hátha nyerek egy telefont, már eddig két adag ingyen rókafarkat nyertem.

- Jó, jó és eddig hány adagot vettél?

- Mit tudom én, naponta kettőt-hármat, mióta kinyitott a bolt...

SZARVAS FERENC

A nagy dinnye és a kisbárány

A dinnyecsőszt a falu választja meg, amikor megbeszélik a község hol lesz a dinnyeföld. Magyar Jani bácsit választották dinnyecsősznek.

A csősz munkája az év május elején kezdődött. A dinnyeföld legmagasabb helyére építette a kunyhóját, a kunyhó elé kalyibafát állított, hogy mindenki láthassa, hol lakik a dinnyeföldet őrző ember. A kalyibafa mellé 5 vagy 6 méter magasságú létrát készített, amelyre időnként felmászott, így a magasra nőtt napraforgó nem akadályozta, hogy mindent jól lásson, na meg ilyenkor a tulajdonosok is látták, hogy a csősz szorgalmasan végzi munkáját.

A falu gyermekei nagyon örültek, hogy Jani bácsi lett a dinnyecsősz. Keresték az alkalmat, hogy beszélgessenek vele, mert szép, szerinte igaz, történeteket mondott. Volt mikor 10 gyerek is hallgatta a mesét.

A felnőttek nagy hazugnak tartották, de mi, gyerekek elképzeltük, mintha minden mese velünk történt volna meg.

Menni alig tudott, köszvényes volt a lába. Csőszmunkáját segítette 9 fia, akik barátaink voltak.

Egyszer azt mesélte, hogy messze a Tiszán túl olyan nagy dinnyét termelt, hogy a dinnyehéj felébe Jani fiával beleült és egy kis lapát segítségével átkeltek a Tiszán. Igaz egy örvény elkapta őket, de erős evezéssel túljutottak a veszélyen.

Elképzeltem az elbeszélt történetet és arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha Janika helyett én lettem volna a dinnyehéj aljában.

Mesélt még olyan igazat is, hogy egyszer sétált az erdő szélén, amikor három éhes farkas megtámadta. Kihúzta a csizma szárában lévő 40 cm hosszú tengernádját, amivel egy csapásra leütött egy farkast, a másik kettő pedig ijedtében elszaladt. A tengernád olyan volt, aminek kifúrta a belsejét és ólmot öntött bele. A veszedelmes farkas egy csapásra kinyúlt tőle.

De sok ilyen szép, megtörtént, igaz mesét tudnék mondani, amit Jani bácsitól hallottam!

Néztem Jani bácsi szemét, száját, azt a néhány meglévő fogát, hasánál az izom mozgását, mikor mesélt. Még a nyálam is kicsordult, úgy hallgattam. Irigyeltem a fiait, milyen jó lenne, egy ilyen hősnek a gyerekének lenni.

El ne felejtsem elmesélni a kisbárány történetét.

Jani bácsi annak az óriási nagy dinnyének a másik felében, a Tisza-part mellett lévő erdő széléről remegős kisbárányt mentett meg a farkasoktól.

Janikának ölbe kellette vennie a kisbárányt és így indultak a nagy folyó másik partjára. Nagyon figyelték az örvényeket. De egyszer csak süllyedni kezdett a kis csónak, mert az éhes kisbárány kirágta a dinnye oldalát. Szerencsére már közel voltak a túlsó parthoz így megmenekült vízbefulladástól a kisbárány, Janika és Jancsi bácsi.

Most is csodálom, hogy a 155 cm magas, két bottal járó, sovány kis ember, milyen bátor és milyen hős volt. Nem csak a gyerekei, hanem mi is, az igaz meséket hallgató gyerekek is boldogok voltunk, ha bátor tetteiről történeteket hallhattunk.

Kérlek benneteket, figyelmeztessetek, hogy a hallott meséket el ne felejtsem megírni.

Cirkusz érkezett a kis falunkba

A cirkusz megérkezését a faluban lakók nagy szeretettel fogadták, a gyerekek mindenhova kisérték.

Póni lovacska húzott egy kis szekeret, 3 személy ült a kis szekéren, elől, aki hajtotta a lovacskát és hangosan tájékoztatta a lakókat a cirkusz megérkezéséről, a műsorról és a belépőről. Középen ült a trombitás és a menetiránynak háttal ült a bohóc nagy sapka a fején, nagycipő a lábán, egy kis majom az ölében.

A szép trombita hangjára mi, gyerekek táncolva mentünk a kisszekér után, a felnőttek bámulták, mi pedig szereplőknek éreztük magunkat. Milyen öröm és sikítás volt, amikor a kismajom nekünk integetett. Amikor vége volt a boldog menetnek, könyörögtünk a szüleinknek, adjanak tojást, hogy megnézhessük a cirkusz műsorát. A szomszédba is átszaladtunk tapsolva, táncolva, kiabálva, hogy megmondjuk az örömhírt, hogy kaptunk tojást, megyünk a cirkuszba. Miért tojást és miért nem pénzt? Mert senkinek sem volt pénze, de tojás mindenhol volt, mert minden családnak volt baromfija. A cirkusz tulajdonosa is tudta ezt és már a menetben a kikiáltó nem csak a műsorról tájékoztatta a falu lakóit, hanem arról is, hogy a belépődíj, hány darab tojás a gyerekeknek, és hány darab tojás a felnőtteknek. Így a tyúkólban kerestük a tojást, ha nem volt elegendő, akkor vittünk zöldbabot, burgonyát, lisztet, zöldséget, sárgarépát, kinek, mije volt. Amikor a belépő díjat összeszedtük, a falu végén lévő legelőre mentünk, néztük, hogy verik le a sátrat, a kis lovacska és a majom mit csinál.

Bizonyos távolságból bámészkodtunk, hogy ne zavarjuk a csodás embereket. A kismajom is nézett bennünket, közelebb és közelebb jött hozzánk. A zsebemben lévő csomagolt cukorkát nyújtogattam felé, a kezemből elvette a cukrot, és amikor rágni kezdte, felhúzta a kis orrát, rám vicsorította a fogát. Nagyon megijedtem, hogy megharap, szaladtam, ő meg utánam. Mindig a sarkamban volt. Segítségért kiabáltam. Amikor megsajnált a sátorverő emberek közül az egyik, és szólt a majomnak: "Guszti, gyere ide!" A majom megállt és odament a sátorhoz. "Mi történt?" - kérdezte tőlem az ember. Elmondtam, hogy adtam egy szem csomagolt cukrot neki, figyeltem, hogyan bontja ki, de a majom kibontás nélkül kapta be a cukrot és azóta meg akar harapni. "Hogy hívnak, kisfiú?" "Ferike vagyok, 7 éves" - válaszoltam. "A majom nagyon szereti a cukrot, csak ki kell előbb bontani a papírból." - mondta az ember. "Köszönöm, hogy megmentett!" - búcsúztam. Hazamentem, cukrot kerestem, amit kibontva adtam a kismajomnak. Úgy éreztem, fontos a kibékülés.

Este nem minden testvérem jött velem a cirkuszba, mert hatan voltunk és nem volt annyi tojás.

Szégyelltem, hogy egy ilyen kisállat megkergetett, de a békességet kerestem vele. A szüleim nem találtak otthon egy szem kockacukrot sem.

Erzsike és a közösen viselt kiscipő

7 éves kislány voltam, első osztályos, az ablakon keresztül néztem a gyönyörű hóesést és az üveg visszaverődő fényében láttam magam és az arcomon lévő kis szeplőcskéket simogatva arra gondoltam, milyen jó lenne, ha időben bemehetnék az iskolába, mert ott nagyon sokan szeretnek és a kedves tanító néni olyan mintha a rokonom volna.

Bátyám Gyuri harmadikos tanuló volt, délelőtt ment iskolába és vártam, hogy hazajöjjön és a lábán lévő cipőt átadja nekem, hogy abban mehessek délután iskolába. Igaz, egy kicsit nagy volt, ezért papírral tekertem be a lábam, hogy ki ne lépjek a cipőből.

Arra gondoltam, hogy milyen jó annak a gyereknek, akinek van saját cipője és abban mehet iskolába. Vártam, hogy a bátyám hazajöjjön, elkészítettem a palatáblát, a palavesszőt, amellyel a kis táblára felírhatom, amit a tanító néni a nagy táblára írt krétával.

Már az iskolában kellett volna lenni, de Gyuri bátyám még nem jött haza és cipő nélkül nem mehettem iskolába, mert ketten hordtunk egy pár cipőt. Elhatároztam, hogy nyáron elmegyek kiscselédnek, hogy a fizetségemből kis cipőt vehessek. Tudtam már söprögetni, mosogatni, a boltból sót, cukrot, petróleumot is vásárolni.

Hatan voltunk testvérek. Édesanyánk meghalt, édesapánknak nem volt munkája, így a kiscipő megszerzéséhez csak magamra számíthattam. A tanító néninek két gyereke volt: egy 4 éves és egy 2 éves. Óvoda nem volt. Megbízott a gyerekei felügyeletével, mert megbízható, komoly kislány voltam, így a tanulás helyett a gyerekeire vigyáztam, mosogattam, takarítottam és arra gondoltam, hogy mindezért megérdemlek egy kiscipőt, de sajnos cipő nélkül maradtam.

Első osztályról bizonyítványt kaptam, a palatáblát és palavesszőt nem sokat használtam, az első osztályos könyvet nem is láttam.

Az iskolaszünetben a kiscipő nem hiányzott. A kistestvéreim segítése, az otthoni munka, a főzés, takarítás, kenyérsütés volt a feladatom, nem volt időm az iskolára gondolni. Elérkezett szeptember elseje, az iskola kezdése, gondolni kellett a kiscipőre. A bátyám kinőtte a közösen használt kiscipőt és édesapám azt mondta, hogy ezen túl Erzsike használja iskolába járásra a közösen használt kiscipőt, Gyuri testvérem az édesapám bakancsát fogja hordani.

Már nagy kislány voltam, a másodikos padba ültetett a kedves tanító néni, úgy hívták, hogy Matild. Már az első napon nagy kitüntetés ért. Az iskolaudvar másik oldalán lakott a tanító néni, tanító bácsi és a két kisfia. Második napon már nem az iskola ajtaját nyitogattam, hanem a Matilka tanító néni lakásajtaját. Így könyvet nem is láttam, palatáblát és palavesszőt még nem is használtam. Irigykedtek a gyerekek, hogy jó neked, nem kell tanulnod, csak a bizonyítványod kell átvenned. Így is történt. Az első napon és a bizonyítványosztás napján ültem az iskolapadban, amikor megkaptam a bizonyítványt arról, hogy a második osztályt elvégeztem. Így végeztem el a harmadik osztályt is. A harmadik osztályos bizonyítványom mutogattam mindenkinek, de a palatáblán és a palavessző hegyén nem látszott a használat, eredeti csomagolása is megvolt még.

A nyár már nem csak azzal telt, hogy gondoskodtam kisebb testvéreimről, hanem mezőgazdasági munkát is kellett végeznem, meg főzni, takarítani, kenyeret sütni, a megfőtt ételt kivinni a mezőre, ahol édesapám és a bátyám dolgozott. Egy évvel fiatalabb Feri öcsém segített az ételt kivinni, ha megtaláltan a nagy játékban, vagy elfoglaltsága közben.

Sok munkával telt el a nyár. Sajnos soha nem volt időm a csutka babámmal játszani. Úgy képzeltem, hogy a félrerakott rongyokból varrok a babának olyan ruhát, amilyet Matilda néni hordott.

Harmadikos bizonyítványomban az állt, hogy negyedik osztályba léphetek.

Elérkezett szeptember 1., az örökölt kiscipő fényesre pucolva, a szoknyám és blúzom kimosva, kivasalva mentem iskolába.

Olyan nagy kitüntetés ért, amelyért irigykedtek a gyerekek. A Matild tanító néni le sem ültetett a negyedikes padba, hanem az udvaron közölte velem, hogy megkapom a negyedik osztályos bizonyítványt év végén, de most menjek haza, csomagoljam össze a ruhámat és tőlünk 7 km távolságra lévő kisvárosban élő Matild néni szüleinek leszek a cselédje. Határozatát közöljem édesapámmal.

Amikor elmondtam édesapámnak az örömhírt, azt válaszolta, hogy az iskolát elvégezni az én kötelességem, az itthoni munkát majd elvégzi a 7 éves Marika húgom.

Elindultam a városba, zsebemben a tanító néni szüleinek neve, címe. A várost ismertem, mert zöldbabot, csöves kukoricát hoztam ide a piacra eladni, hogy sót és petróleumot vehessünk.

Megérkeztem a megadott helyre, egy kézi kosárba csomagolva a kiscipőm, ruhácskám, a palatábla és a palavessző. Név szerint kerestem a tanító néni szüleit, akik nem voltak nagyon öregek, olyan 60 év körüliek lehettek. Kérdezték, hogy én vagyok-e, akit a Matild lányuk küldött. "Ha te vagy, akkor tedd le a csomagod az udvaron, hogy megnézzem, mit hozhatsz be a házba, a spájzba" - közölte velem a kedves néni, amire a bácsi is helyeselt. "Hogy hívnak?"- kérdezték. "Szarvas Erzsébet vagyok." "Miért nem mondod, hogy Erzsi, miért cifrázod a neved?" - mordult rám. "Hát idefigyelj! Akárhogy hívnak, itt lopni nem lehet, ismerem a fajtádat!" Sírni kezdtem és közöltem velük, hogy az apám hentes és mészáros mester, nyolcan vagyunk testvérek, két testvérem meghalt, most hatan vagyunk, soha senki nem lopott senkitől. Büszke voltam, hogy nem akárkinek vagyok a gyereke. Az apám csak akkor dolgozott a végzettségének megfelelő szakmájában, míg a felnevelt disznónkat levágta, megnyitotta a hentes üzletét az udvarunkon lévő kis helyiségben, eladta a húst nagy részét hitelben, így nem volt annyi pénze, hogy másik disznót vásároljon és az üzletét bezárta. A hitelt az emberek nem tudták megfizetni. Mi gyerekek úgy ítéltük meg édesapánk üzleti tevékenységét, hogy milyen jószívű, mert a velünk egyformán szegény vagy szegényebb emberek gyerekei is húst ehettek.

De visszatérek ahhoz, hogyan végeztem el a 4. osztályt.

Amikor az udvaron lévő gyerekekkel fogócskázni kezdtem, akkor a tanító néni édesanyja azonnal kiadta az utasítást: Seperd el az udvart, hozz vizet az udvaron lévő vízcsapról, pucold ki az úr cipőjét."

Később megtudtam, hogy az úr vasutas volt.

Mikorra a feladataimat elvégeztem, délután 4 óra lehetett. Egy pléh tányérban babfőzeléket nyújtott a nagyságos asszony felém és kezével mutatva mondta, hogy kint egyem meg gyorsan az ételt, mert vár rám a mosogatás, amit az udvari csapnál kell elvégezni.

Mosogatás után tájékoztattak, hogy szólíthatom őket, a tanító néni anyját, nagyságos asszonynak, az apját tisztelt uramnak.

"Itt dolgozni kell!- mondta a nagyságos asszony - mert, ha nem vagyok veled megelégedve, jelentem a lányomnak, és küld helyetted másik lányt. A fizetésed, hogy kapsz enni, semmi más".

A ház, ahova ingyen cselédnek küldött a jóakaróm, a tanító néni, egy földszintes ház volt, három család lakott benne, mindenkinek szoba-konyhája volt, meg egy spájz, az udvaron lévő csap, meg illemhely közös. Volt még egy tüzelőt tartó helység az udvaron családonként deszkával elválasztva.

Feladatom a takarítás, bevásárlás, mosogatás, tüzelő behordása, tüzelés, az udvar és utca seprése, illetve hó takarítás, cipőpucolás, mosás, piacon bevásárlás, főzéshez előkészítés volt. Ezért kaptam enni napi háromszor, tányérokból összekapart maradék ételt. Asztalnál nem ehettem, csak a spájzban. Egy fillér zsebpénzt sem kaptam cukorkára, édességre, ablaknélküli helységben szalmával megtömött zsákon aludtam, takaróm a kabátom volt.

Nyár elején az iskolai bizonyítványt megkaptam, a kiscipőm és a ruhákat hazahoztam.

Négy elemi osztályos végzettséggel, 10 évesen már alkalmas voltam nagyon kis pénzért cselédnek menni. Így volt lehetőségem a testvéreimet segíteni és a kiscipőt egy másikra kicserélni.

Amit itt leírtam, az mind igaz. Lehet, hogy elfelejtem, hogy a szemüvegem hova tettem, de a leírtakat soha nem felejtem el, amíg élek.

N. Sebestyén Katalin

Bűbáj

Izzó narancsba öltözött napkorong

bíborba rejti fénylő sugarát,

látómezőt lassan esti szürkület öleli.

Kismadár elcsitulva jegenyén bóbiskol,

bagoly éjbe huhogja énekét.

Éjsötét napszak közeleg,

Göncölszekér, Fiastyúk szikráit

ontja az ég peremén, egy-egy hullócsillag

aranycsíkot húz az éji mennybolton.

Hajlott korú rengetegre álompor hullik,

apró csillagocskák édes táncukat lejtik,

tücskök hada éjzenei koncertje

a messze éterből idehallik.

Fekete köntöstakaró körbeöleli a Földet,

most éjszaka uralja a kéklő égboltot,

Hold ezüstfényében pompázik,

vérbeli éji pásztor ő.

Álomba szenderülnek a csillagok,

csillámló fény harsogva száll a légben,

pihenésre küldve varázslatos éjurát.

Reggeli pirkadattal a holdfény aludni tér

madarak, galambok koncertjével,

feltűnik újra a bűbájos kékfelhő-rengeteg.

Reményteli jövő

Csillagfényes mennybolt csillogó szikrákat szór

búcsút int az agg óév,

maga elé engedve sietős, ifjú gyermekét.

Ilyenkor gondolatok gyötörnek,

számot adunk az elmúlt esztendőről,

elmaradásról, megvalósulásról.

Nyitott könyv a múltam,

továbblapozok a sejtelmes jövő felé.

Derengő, fagyos éjjelen megérkezik

az újszülött, kíváncsi esztendő.

Elöregedett, elmúló év számbavételével,

ifjúkorú esztendő fogadalomtételével

továbblépve újrakezdjük - talán bölcsebben.

Fejem fölött komor felhők ölelkeznek,

de új év, új hajnal, új remények szólítanak

az ismételt feladat, tenniakarás vár.

Ne a megszokott kényelembe tespedjünk,

a lusta lélek új feladatokkal nem számol.

Minden reggel kihívásokat kínál az élet,

rajtad, rajtam, rajtunk áll, hogy

beállunk a sorba, vagy csak szemlélők leszünk.

A múlton ne siránkozz, nem hozza vissza

a megtört szívű sóhaj,

már csak fájóemlék marad.

Új esztendő, új nap, új lehetőség,

új döntések sora elé nézünk.

Várakozásteljesen, s kíváncsian

készen állva várok rád reményteli

JÖVŐ!

GRÓF TAMÁS

Még a sminked sem

Festékek, porok, színek rejtenek,
azon aggódsz, végleg elfelejtenek,
mintha önmagad szürke kis árnya lennél,
elmerengve az időben, visszafele mennél.
Gesztusaid eltakarva, rólad minden lepereg,
miközben a balsors álarcod mögött kesereg,
nyakadban, karodon láncok, gyűrű emlékeztet:
eladtad lelked rabszolgának - sorsod figyelmeztet.
Távol kerülve szívedtől, uradat félelemnek nevezed,
hétköznapok robotja, küzdelme rabolja minden percedet,
tudva csapdába kerülvén, igaz otthonodtól s mindentől távol,
a pénz, a kényelem nagy úr, a könnyebb út magához láncol.
Innen már nehéz a visszatérés, sírsz, mikor senki se lát,
siratod a gyermeket, ki egykor voltál, a vidám szeleburdi lányt,
a magányos nőt, az anyát akivé lettél, akivé azóta váltál,
fittyet hányva a mondandóra, mit szíved monoton kántál.
A felismerés villámként csap beléd és újabb könnyeső száguld,
mert leginkább a szerelmet bánod, ami azóta elhalványult,
nem adhatod már át magad neki kényed szerint soha,
hiába a push-up melltartó, az ékszer, az elegáns estélyi ruha.
Neki nem kellett a festék, a púder, sem a szilikon csoda,
nem kellett a Porshe, a kacsalábon forgó márványpalota,
ő anyaszült meztelenül is oly gyönyörűnek látott,
mint születő Vénuszt, mikor a kagylóból előmászott.
Gondterheid felpakolva egy velencei tükör előtt elmélázva állva,
a tiltott gyümölcs csábítása erősödik, egyre csak pulzálva,
régi szerelmed talán a szeretőd lesz egyszer, ki mindent legyőz,
értékrended bár meginog egy kicsit, de a vágy hetente újrafertőz.
Fittyet hányva beszűkült társadalmunk írott s íratlan szabályaira,
minden keserűséget, szégyent hárítanál érzelmeid bűntársaira,
ám könnyeid újra és újra tisztává varázsolják - gyermekivé arcodat,
semmi sem tudja eltüntetni örömöd, boldogságod, ragyogásodat.

Hazudtam

Minden szavam hazugság.
Hazugság mit mondok, és
Hazugság mit kérdezek.
Mindig is hazudtam,
Ez volt az életem.
Hazudtam magamnak,
És másnak is ha kellett,
Hazudtam szépet
És okosat... mert kellett.
Hazudtam virágot,
Hazudtam szerelmet,
Hazudtam jövőt is,
Mert nem hittem a jelnek.
Hazudtam barátságot,
Hazudtam hűséget...,
Hogy jóban - rosszban...,
De én nem így élek.
Hazudtam életem,
Hazudtam, mert féltem,
Hazudtam, mert nem tudtam,
Miért is élek.
Hazudtam gyászomban,
Hazugságom szégyen,
Hazudtam mindenben...,
Csak abban nem, mit érzek.

Az utazás

Fénysebességgel utazom,
gondolataimmal játszom,
a hideg ablakra lehelem
elképzelt valóságom.
Újaimmal pálcika embert
rajzolnak az álmok,
fagyos üveghez nyomom
orrom, biztosan fázom.
Elmosódott ecsetvonás
pszihederikus valóságom,
fénysebesen elsuhan
minden vágyakozásom.
Színesen mosolygok,
az érzékeimmel játszom,
valóságmentesen
utol ér az álom.
Órák vagy percek?
Egyszer majd kitalálom,
míg bent vagyok elmémben
a legmélyére ások.
Az emlékezetemben vagy -
meztelenül - látom,
gyönyörű alakod
bambán fókuszálom.
Hirtelen kijózanít
kérlelő hívásod,
melletted ébredek,
véget ér utazásom.

(2016.09.19)

cselekvés pótló...

felelősség, ígéret
komoly vállalás,
ha szíved véded,
sem lehet áltatás.
tetteid fognak
megítélni téged,
vizet prédikálva,
napjaid bornak éled.
aki kétségbe vonja,
biztosan téved,
elmédben lapul
előre gyártott érved.
mára csak pislákol
egykori fényed,
elferdült szemeddel
árnyjátékát nézed.
zavaros elmejátékaid
maguk a mérgek,
tudatlanul elkövetve
ezernyi vétket.
bármi, amit teszel,
szeretettel dacoló,
óvszer nélküli,
cselekvés pótló.
...

(2016.11.25)

kaleido puzzle *...

megannyi kalanddal
átszőtt életed
puzzle-ként hever előtted.
a kirakós darabjait
egymásba illeszted,
közben csak nézed,
s magadtól kérded,
ám mégsem érted,
miért nem passzol
helyére minden részlet.
rossz a megírt képlet,
esetleg hibás az alap?
hiányzik egy darab,
vagy torzult a téglalap?
meditálva lassan megpihensz,
felocsúdva végre rádöbbensz,
minden elfér egy keretben,
rend lett újra a fejedben.
egy húron pendül immár
szíved meg az agyad,
az összes apró részlet
és végtelen egész is
te magad vagy.
....

(2016.12.01)

* a kaleido puzzle igazából nem egy képet jelenít meg, hanem a kirakó elemeinek alakja, illetve az egymás mellé rendezett elemek hordoznak valamilyen esztétikai értéket, alkotnak valamilyen mintát. Az ilyen kirakóknál az a fő kihívás, hogy a keretben elférjen a játék az összes darabja, illetve a látvány esztétikus legyen.

BERKI EMESE JUDIT

Angyal

Kedves Angyalkám, kérdem én.
Mikor pihensz, ha alszom én?
Folyton velem járod, tékozló utamat.
Nehéz lehet ha látod, szenvedni sorsomat.

Tudom ,hogy ölelsz ha kell.
Tudom ,hogy suttogsz ha kell.
Tudom hogy vigyázod mindenem.
Hogyan is lehetek, hálás Teneked.

Kedves Angyalkám bírd ki velem.
Nem könnyítem meg, odaadó lépteidet.
Földi életem ha egyszer véget ér.
Találkozzunk Te, meg Én.

Menj az Istenemhez, s kérdezd meg.
Hagy láthassalak egyszer Tégedet.
Hagy köszönjem meg Teneked.
Hogy vigyáztad itteni életem.

Csók közben az imád

Mondtál-e már csók közben imát?

LIK LARA

Az új szín a régi

Rég láttalak, félhomály

Újra üdvözöllek

Búcsút intek tétován

Éjjel a tükörnek

Azt mondja, még nálad van

Tőlem lopott kulcsod

Tudom, hogy te nem akarsz

Soha nekem nyugtot

Kicseréltem zárakat

Lakatot is tettem

Bezártam a házamat

Benne nyugszik lelkem

Kuporog a sarokban

Könnyeket fakasztón

Összenyomja a szoba

Ha kopogsz az ajtón

Újra kopogsz, miért teszed?

Nem hívtalak vissza

Jössz akkor, ha nem lehet

S a szoba újra tiszta

Kitakarítasz mindent

Lelkem is felsöpröd

Székkel, ággyal, képekkel

Teleraksz egy vödröt

Kitörsz minden ablakot

Folyékonyan tűnsz el

Magaddal viszed fagyod

Szobám teli űrrel

Rég láttalak, tetteket

Játszó komor béke

Mert mi egyszer megmentett

Húz vissza a mélybe

Újabb vasárnap reggel

Álmosan kuporog mellém

a gondolatod

Játszadozik a hajammal

s fülembe dadog

Végigsimítja arcomat

egészen az államig

Olyan óvatos, szinte

hallom, mit álmodik

Mosolyt suttog, míg lélegzetem

kihagy

És még mindig azt képzelem, hogy

itt vagy

Maradék

Most egy kicsit elég

Abba kell most hagynom

Abba ivást, evést

Rendet kell most raknom

Nem inni több rossz szót

Nem hallani szidást

Kizárni az olcsót

Nem keresni hibást

Most egy kicsit sok volt

Sok volt tebelőled

Tudod, nagyon rosszkor

Hagytad hogy eljöjjek

Nem törtelek össze

Nem is ordibáltam

Nem mutattam körbe

Pedig tudom, vártad

Most egy kicsit ennyi

Maradt meg belőled

Most egy kicsit semmi

Nem kell semmi tőled

Játékunk titka

Játszadozni Veled?

Mikor minden este

Itt lenne a helyed?

Nem, nem játszom Veled

De játszhatok Neked

Szonátát, csókokat

Billentyű-bókokat

Eljátszhatok Neked

Mondd, bennük is látszom?

Előttük perdülök

S némán elmerülök

Játékuk a táncom

Táncolok, s ők isszák

Szemükön mulatok

Míg Te felkutatod

Játékaim titkát

És így, együtt játszunk

Velük, kik már látják

S nélkülünk dalolják

Mi csak együtt látszunk

Bújtatott talán

Talán eltitkolom

Talán csak ringatom

El

Ringatom feledésem

Törött szárnyú bölcsőjében

Éjen és alkonyon

Keresztül hordozom

Át

Ível felhőtengeren

Megmutatni mégsem merem

Maradok fénytelen

Makacsul éltetem

Mit

A kiégett körtéken

Kicserélni nagyon féltem

Talán ok-okozat

Temetem magamat

Ha

Felkapcsolnám a lámpát

Talán újra szemben állnánk

Matyi

Hársfám a télben

Öleli gyermekként a dér

Fámat, az öreg, bölcs hársot.

Alszik rajta egy denevér,

Kizárja a külvilágot.

Ráncos arccal csodálkozom

Eme istenes jószágon.

Kellene nékem harcolnom

Ezen a feldúlt világon?

A Hold kigyújtja szépségét,

A deres ágak fénylenek.

S a természetnek érzését

Érzem én, mely száll Istennek.

Zúzmarás, deres ruhája

Fámnak testén pompában ül.

S helyét kereső gazdája

Lombja alatt elszenderül.

(2017. január 1.)

SZEDŐ TIBOR

A jövő megérkezett

Az Új Év az ég poharából
pezsgőt kortyol, szédült
porszem imbolyog a
kábulattól. Nap köszönti
a jövőt, a menny ajtaja
résén egy fénysugár
kiszökött. Éjféli csodás
csillaglámpások, a
háztetők tetejére
hópelyheket dobtok.
Mosolygó, csipkézett
bárányfelhőket tűztök
az éjszaka ruhájára,
hó-pulóvereket varrtok
a fák csupasz ágaira.
A múlt elbukva vereséget
szenvedett, a jelen főlényesen
győzedelmeskedett. A jövő
átveszi a stafétát, deres
szánon vígan nyargal tovább.

Az igaz barátság

Kőként szél koptatja,
vízfolyam csiszolja,
átalakul. Idővel
ellenállóvá teszi,
a kihívások gyűrűjében
megedződik. Olyan, akár
egy elolthatatlan tűz,
lángnyelve habzsolja
a szeretetet, vele jóllakik.
Télen dideregve fázik teste,
tavasszal újjászületik
lénye, nyáron táncol
forróságban a lelke,
ősszel szomorúan
levedli levélruháját.
Láthatatlan köldökzsinór,
amely nem ismer határokat,
soha el nem szakad, az igaz
barátság a sírig kitart.

Szonett

Hófödte táj

Szonett

Hófödte selyemlepel a házakon,

egy bagoly huhog a csend magányába,

tejszínű jégcsap-sálak az ágakon,

szél fúj bele a tél hideg arcába.

Ablakban didergő jégvirág virít,

dérkucsmát emel fejére a kémény,

ruhátlanul a bükkfa lelke visít,

egyedüllét liheg a kert legvégén.

Párásak a házak ablakszemei,

gyomrában a szeretet melege ég,

ki-kicsapnak a tűzhely lángnyelvei,

átölel mindent az áldott fényesség.

A hófödte táj nyugalmat kölcsönöz,

a tiszta ég fentről zúzmarát öntöz.

Téli szonett

Fehér takarót húz magára a hegy,
hópihéket könnyez a tiszta égbolt,
a tél testével ágyában hempereg,
kezeivel a földre ezernyit szórt.

Tejszínű kezeslábasban a mező,
sárfoltok képezik barna gombjait,
átfúj anyagán a hideg levegő,
zöldes fűszálak alkotják rojtjait.

Az árva gomba kucsmát vesz fejére,
szárát a ködfüggöny körbeöleli,
jégcsap akaszkodik fagyos testére,

sötét árnyékát a fény szeretgeti.
Egy felhő szomorúan fán üldögél,
titkon magában enyhébb időt remél.

Hajling Papp Tünde

Búcsú

Hálánk az Úrnak, hogy

Téged megismertünk,

Hála, hogy éltedből

Erőt meríthettünk.

Csodás ajándéka vagy

Szerető családnak

Szeretetforrás sok

Testvérnek, barátnak.

Általad színes és

Pompás lett világunk,

Hittel, szeretettel

A szívünkbe zártunk.

Boldog az ember, ki

Látta vidámságod,

Áldott volt életed,

Nem lesz elmúlásod.

Legyen példa hited,

Alázatosságod,

Búcsúzik tőled most

Cursillos családod.

Hiszek

Hiszek a szeretetnek örök lángjában

Hiszek a mindenható Isten irgalmában

Hiszek az elrendelt találkozásokban

Hiszek a hűségben, lélektisztaságban.

Hiszek a szép szavak gyógyító erejében

Hiszek a jóságban, igaz szerelemben

Hiszem, nem kell tovább élnünk félelemben

Hiszem, részesülünk Isten kegyelmében.

Hiszek a csodákban, földi boldogságban

Hiszek a megbocsátás égi hatalmában

Hiszem, hogy nyílik még erre a világra

Hiszem, hogy nyílik szerelemnek virága.

Kétely

Kételyeim börtöne,
Engedj szabadon,
Ejts rabul, természet,
Virágos rét, vadon.Jöjj, ó, csend,
Nyugtató magány,
Mit hoz a jövő,
Ma még csak talány.Érzelmeim vihara,
Gondok, terhek tornya,
Könnyáztatta kereszt
Méltóságos súlya...Fojtogat egy érzés,
Oly erős hatalma,
Lelkem zárt kapuját
Vadul ostromolja.Szorongatja torkom,
Szívem háborgatja,
Álmaim eljöttét
Áhítattal vágyva.Leszek újra boldog?
A kérdés oly sok.
Titkok, ábránd, vágyak,
Ölelkező sorsok...Hinni kell, hogy egyszer
Minden kétely elszáll,
Megszabadul lelkem,
Két karod rám vár.

n.e.h.

· Eiroela átkos éneke (Részlet a Mantha Ëkkhä c. elbeszélő költeményemből)

"Kezemnek nyomán nyílnak a lombok,

Mint fiaim s leányam, s groteszk csonkok

Csontok formája helyett hegyek és dombok,

'Miket a szakadás egy késői nap hozott, boldog

S keserves napok között. Öregszem én már, habár kezem nem foltos,

S nem is fog az idő meg, mint a halandót,

Ám mégis érzem, hogy máris haldoklok:

Igaza volt, oh, igazat gondolt Markroth,

Mikor a Vérszerintit várta, s érte mutatott áldozatot;

Igaza volt, mikor nem engedett szívet az övébe,

Csak egy tőrt függesztett övére, hogy a Szép szerelmes szövevénye

Ne hagyjon nyomot. S mit ír majd föléje

Naplójának jegyzetein? Neve mellé tán örömöt vagy keservet ír?

Szeretője a halandó létnek a Bölcs, s ezt bölcsen is teszi;

Mit jelent halál nélkül lenni? - Nem több, mint a magány ostroma,

Amit keserű veremben emel a lét, orma az ég fölé ér;

S amíg én eme otromba toronyban magamba zárkózva

Várom a napot, hogy eljöjjön végre a nap,

Amikor a Vérszerinti eljön s megszabadít,

Nem társam nekem se más, csakis a kín,

Kína a létnek s kína a magánynak, az örökös igazságnak,

Miszerint élnem hiábavaló; s amint kiáltva,

Fetrengbe felé sírok, helyemet minden földön elfoglalom, várva

Várva, hogy eljöjjön értem s megszabadítson,

S én addig is hegyek s fák képében állom

A sarat, etetek medvét s madarat, s átkozom mindazokat,

'Kik a Vérszerinti útja elé betolakodnak:

Flyr, te kegyetlen, te önző egy asszony! Véred

Folyjon, ó, hogy folyna, végig lejtőn s dombon! Élve

Szenvedj, holtodban halhatatlanságot ne nyerj:

'Ki útjába áll a sorsnak, az mást nem érdemel!

S Dortill - imádok feléd, hogy legyen eszed,

S más felé fordítsd égő szerelmedet!

Adja hát meg Mantha Ëkkhä nékem,

Sőt, Närgwäri is, s minden más isten:

Hadd nyerjem e fogadást Myrelli s a színek között, s légyen

Erőm, hogy tervemet véghez vigyem!

Hadd találjam meg én a Vérszerintit s hadd segítsem,

Hadd lássam, hogy hol jelenik meg!

S erre kell az erő, erre áldozom fel mindenem:

Legyen létem minden világban, hogy midőn eme színjátéknak vége,

S az örökös körforgás visszatér a nemnek létébe,

A legifjabb testvért én segíthessem,

S testünk egymásba forrhasson, hogy rajtam keresztül az öszes többi istent

Hamarabb elérhesse! S ha megvan mindez,

Ő neki sokkal könnyebben megy majd, hogy bekebelezze

Magába mindazokat, akik bújkálnak ő előle,

Mintha nélkülem kéne megtennie!

Ó, anyám s apám, adj erőt, adj szerencsét e fogadást megnyernem!"

· Eiroela futása (Részlet a Mantha Ëkkhä c. elbeszélő költeményemből)

Eiroela hallá agyának hátában a történéseket,

S a Világok Egének másik feléről sebtében távozva,

Cserben hagyva egy újszülött istent, 'kinek nevére már nem is emlékezett

A történések kavalkádja okán, a világok mindegyike mellett elcsörtetett,

S rohant, ahogy csak sebes szandálja bírta az iramot, hogy figyelmeztesse a Bölcset.

S szaladt, szaladt keresztül-kasul, s szidta magát igencsak vadul,

Hogy pont ekkor nem járt a közelben,

Midőn a végzet hívja bátyját a vihar előtti csöndben,

S a lelketlen tér virítja fölé fehér fogait, kimutatva szándékát a végnek.

Szögek és körök, pík mellett futott el,

Istenek mellett, akik épp a négy erőt teremtették meg;

Elfutott bolygók s csillagok között, s mellette egy részecske

Lebegett, magányosan s kezdetlegesen, s számok hada rohant át felette,

Amint nullákat s egyeseket számolt egy roppant gépezet;

Lába alatt rohantak az egyszarvú lények,

S színtelen szivárványt húzva talpa alatt kapuk nyíltak meg,

Amelyek párhuzamot vontak dimenziók fölött, s tereket görbítettek meg.

S Eiroela szaladt, át egy hamis énekesen,

'Ki lapos volt s elfedett egy hatamas területet,

S szájából élve pattogtak ki a hangjegyek

Halandó lények formájában, 'miket nem lehet leírni ép ésszel;

S mikor már egy olyan világban járt, 'hol egy óriási halandó fejének

Belseje adta a csillagokat, s a galaxisok voltak üregükben a szemek,

Idegpályákon hulltak alá a meteorok s a mennyezetről pislogtak le idegen emberek,

'Kik féltek az ég fölötti tánctól, hogy leszakadtak a mennyek,

Sírva hozták a Mindent Látó dobjára a rezgő, ugráló menyek

A hírt, hogy fülében továbbadva felfoghassa agyában: bizony elkésett.